A hímzés mindmáig az egyik leggyakrabban és legáltalánosabban elterjedt kézimunkatípus, amelynek eredet egészen az őskorig vezethető vissza, méghozzá az anyagok, a bőrök összevarrásának és díszítésének időszakába. Hazánkban a népi hímző művészet tényleges beindulását a 18-19. századra teszik, de bizonyítottan már a 16. században megtalálható volt az ország minden pontján.
Akkor azonban még csak szerényebb népi varrottasok jelentették az általános hímzést, melyek lassacskán egyre színesebbé, összetettebbé, technikailag pedig változatosabbá kezdtek válni.
A népi hímzés csoportosítása
A népi hímzéseket nagy általánosságban két nagy csoportra tudjuk felosztani, méghozzá kifejezetten az alapanyaguk tekintetében. Ezek közül az egyik a vászonhímzés, aminek során kenderből, lenből vagy házilag szőtt pamutvászonból készült alapanyagú ruhákra és lakástextilekre készült hímzés, amit kizárólag a nők műveltek. A másik ilyen a szűcs-, vagy szűrhímzés, aminek során a bőr-, vagy a posztó alapanyagú ruhák, főleg mellények, ködmönök, szűrök, subák és bundák díszítésére használták fel a hímzést, és kismesterségként kizárólag férfiak művelték.
A népi hímzés fejlődése
A népi hímzések tekintetében kijelenthető, hogy a díszítmények fejlődése nyilvánvalóan az egyszerűbb mintákból indulva a bonyolultabbak felé mutat. A legősibb minták így például főként geometriai alakzatok voltak, egyszerű négyszögek vagy háromszögek, amelyeket szimmetrikus vonalkompozíciók színesítettek, és használták ezeket sordíszítményként, de elterülő díszként egyaránt.
Ezek kiélését követően jelentek meg a növényi motívumok, így a geometriai formák apránként virágokká, leveles ágakká, csillagmotívumokká alakultak át, de később olyan különbségek alakultak ki az előrerajzolt mintáknak hála, hogy a virágmintákat már nem lehetett visszavezetni az alapformákhoz. A növényi motívumok gyakran lehetnek bokrok, leveles és virágos ágak, tulipánok, gránátalmák, de gyakoriak a szegfűk, a liliomok, a dőlt ágakkal megrajzolt aszimmetrikus virágdíszek, a rózsák és a közelebbről be nem azonosítható virágelemek.
A növényi motívumokat követően érkeztek az állatmotívumok, amelyek kapcsán hazánkban a leegyszerűsített madárformák a legnépszerűbbek. Gyakran alkalmazták virágos bokrok mellett, egymással szemben elhelyezkedve, vagy a bokor tetején ülve, esetleg egyedül, a csőrükben virággal. Ritkán szarvast és lovat is ábrázoltak hímzéseken, de emberábrázolásra nagyon ritkán ragadtatták magukat az emberek a hímzések tekintetében, sőt mi több, a legtöbb esetben csak a szálszámolásos minták esetében volt megfigyelhető. A tárgyi motívumok közül leginkább a kelyhek, és a virágokat tartó korsók a leginkább gyakoriak.
A népi minták szabályai
Bár nem voltak kőbe vésve, ellenben a népi hímzés mintáinak nagyon fontos íratlan szabályai vannak, amelyekhez többé-kevésbé, de minden tájegységen ragaszkodtak a művészek. Ezeket természetesen ne túl merev szabályokként fogjuk fel, hiszen a hímző szabadon belevihette egyéniségét és alkotókedvét, ezáltal a művészet mindvégig változik és élő marad mindaddig, amíg vannak művelői.
A népi minták szabályai kapcsán inkább olyan dolgokat képzeljünk el, minthogy a hímzés során a minták elemeit nem szétszórtan és összevissza, hanem foltokban, a díszített felületek egyensúlyban tartásával kerülnek fel a textilre. A párnákra, a falvédőkre és a függönydíszekre például a hármas tagolás szabálya volt a jellemző, aminek során a középső területet rendkívüli módon kihangsúlyozták. Az abroszok vagy a kötények tekintetében ilyen szabály azonban nem volt. Általában egymás mellé helyezett motívumsorok, szimmetrikus vagy ritmikus elhelyezéssel rendelkező megoldások voltak jellemzőek ezekre, míg a különféle ruhaneműk esetében a hímzést mindig a tájjelleg határozta meg.
Szintén egyfajta szabályrendszer, de sokkal inkább a hagyományok jellemezték a népi hímzés kapcsán a színhasználatot is. Példának okáért a vásznakon ritkán használtak túl sok színt, inkább egy árnyalatot, ami leginkább a vörös, az élénkpiros vagy a bordó volt. Ez alól kivételt jelentettek azonban a szűcs-, és szűrhímzések, amelyek eltérő színeket is kaphattak, de ők is főként kéket és árnyalatait használták, így a közép- és sötétkéket.
A szabályokat gyakran egyébként a technikák is meghatározták. A vagdalásos és szálbehúzásos technikák esetében például kizárólag fehér, vagy valamilyen nyers színű cérnát alkalmaztak csupán, de vannak tájegységek, kik komplett motívumkincsek esetében tartották a kizárólag egyetlen színben való megjelenést. A viseleteket ezzel szemben azonban mindig gazdag színekben díszítették, mert ezeket jellemzően sokan látták.